"Magasztaljátok az Urat, mert jó; mert örökkévaló az ő kegyelme.”
( Zsoltárok 136: 1 )
A 136. zsoltár szerzője, magasztalásra hívja a gyülekezet egészét.
A visszatérő, refrénként fülünkbe csengő, „Magasztaljátok az Urat” sorok közé történeti bizonyítékok egész sorát szövi bele, az egyiptomi szabadulástól, a honfoglalás győztes harcaiig. Lehetne ez az ének, történelmi visszatekintés, egy közösség, egy nép vallástétele, vagy akár személyes hitvallás olyan emberé, aki átélte a fent említetteket, s mindezeket megtoldotta saját életében megtapasztalt „kisebb” áldások felsorolásával; de a zsoltáros Istent Teremtőnek nevezi, amit megtapasztalásból nem tudhat, ilyen értelemben a hit ingoványos talajára lép, s lépünk vele mi is, s állítom mégis szilárdan a KIJELENTÉSRE támaszkodva : itt maga az Ige szólaltatja meg a zsoltárost és nem a zsoltáros az Igét.
A legtöbb igemagyarázónak az a hibája, hogy ő használja az Igét és nem az Ige őt.
Ha a jelen esetnél maradunk fontos, hogy nem a zsoltáros várja el tőled, hogy dicsérd, magasztald az Urat, ha nem maga az Úr kéri tőled. Kéri, mert már bizonyított…, joggal várja mert megszabadított. Ne azért hajlongj előtte mert hatalmas s bármit megtehet veled, hanem mert kegyelmes, mert hosszútűrő, mert szeret s ezt Krisztusban mutatta meg nekünk.
Miért fontos ez (mármint, hogy Isten keres téged és nem én)? Sokszor azzal húzzuk ki magunkat, hogy nem azt kell nézni mit mondnak, hanem azt ki mondja. Igen…
Hát nem én mondom, Isten az, aki szólít, hogy magasztald Őt egész életeddel! Ámen!
Jobb Domokos,
Ombod
Forrás:
refszatmar.eu