"A reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által."
(Róm. 5:5)
Az éltető szeretet
Jézus feltámadása után negyven napon át
bátorította a csüggedő tanítványi közösséget. Beszélt Isten országának
valóságáról, az Atya gondoskodó szeretetéről, és szívükre helyezte
küldetésük célját. Mennybemenetele előtt a következő szavakkal biztatta őket: "...ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és
tanúim lesztek..." (Ap.Csel. 1,8) Nem maradtak egyedül, mert Jézus
gondoskodott róluk. Ami emberi ésszel korábban elképzelhetetlennek tűnt,
az pünkösd ünnepén megtörténhetett. A zárt ajtók mögül kilépve a
tanítványok eszközei lettek Isten újjáteremtő munkájának, és adták
mindazt, amit maguk is ajándékba kaptak. Hirdették a bűnbocsánat
evangéliumát, gyógyították a betegeket, a gyülekezet közössége pedig
napról napra erősödött hitben és lélekszámban egyaránt.
Egyesek a szűkös időbeosztásra hivatkozva, mások csalódások vagy fájdalmas
veszteségek miatt kerülik a személyes találkozást Istennel. Pedig éppen
ezek a mély párbeszédek, csendes imádságok, kétségbeesett kérdések óvnak
meg bennünket attól, hogy a keserűség meggyökerezzen az életünkben. A
vigasztaló Szentlélek munkája nyomán ma is élet fakad. Pál apostol nem
csalfa reménységről beszél, hanem arról az Istenről, aki a reménység
egyetlen forrása. Ezért lehetséges, hogy szorult helyzetünkben is
észrevegyük azt az ösvényt, amelyet a mi Urunk készített a számunkra.
Nem a menekülés lehetőségét, hanem a szabadulást, mert Krisztus az
életünkért az életével fizetett. Amikor a Lélek megvilágosítja a
szívünket, szembesülünk a saját mulasztásainkkal, be nem teljesített
ígéreteinkkel. Azt is felfedi előttünk, hogy az ő erejével lehetséges
változni és változtatni az adott helyzeten. Isten Lelke gyámolítja és
bátorítja mindazokat, akik hiszik, hogy Isten nem személyválogató. A
gazdagon áradó isteni szeretet kimossa a szívünkből mindazt, ami hamis,
ami csalárd, amiből élet nem fakadhat, a reménység pedig az emberi világ szűkös látóterét az örök élet valósága felé irányítja. Ezért nem
mindegy, hogy kiben hiszek és miben reménykedem. Álljanak példaként előttünk történelmünk viharainak keresztyén mártírjai, akik nem tagadták
meg a hitüket, mert tudták, hogy az örök élet reménységétől senki nem
foszthatja meg őket. Erre a tiszta látásra saját erőnkből nem juthatunk
el. Az Atya és a Fiú Lelke azonban "úgy osztja szét kinek-kinek
ajándékát, amint akarja" (1Kor 12,11).
Isten szövetséget kötött ezzel
a világgal, ezért a Krisztus keresztje előtt leboruló ember nem távozik
onnan üres kézzel. Ott találunk választ vívódásunkra, megválaszolatlan
kérdéseinkre. Ne késlekedjünk kitárni az életünket a szívek vizsgálója előtt, engedjük, hogy ő töltse meg tiszta látással és megbocsátó
szeretettel! Emlékezzünk a zsoltáríró vallomására: "Csak Istennél
csendesül el lelkem, tőle kapok reménységet." (Zsolt 62,6) A
megtapasztalt bizonyosság azonban nem maradhat magánügy, ezért
továbbadja és hirdeti: "Bízzatok benne mindenkor, ti népek, öntsétek ki
előtte szíveteket, Isten a mi oltalmunk!" (Zsolt 63,9)
Forrás
Lelki útravaló a mai napra