"...aki ilyen halálos veszedelemből megszabadított minket, és meg is fog
szabadítani.
Benne reménykedünk, hogy ezután is megszabadít..."
(2. Kor. 1,10)
"Ezután is megszabadít"
Az apostol a rászakadt nagy veszedelemben már-már lemondott életéről. Amikor a levélírás közben visszatekint, rájön arra, hogy azért volt szükség erre az erőn felüli megterhelésre, hogy megtanulja: nem önmagában kell bíznia.
Isten időről időre minket is kihív jól megépített erődítményeinkből: stabilnak hitt emberi kapcsolatainkból, anyagi biztonságunkból, hogy találkozhasson velünk. Hogy megtapasztaljuk, milyen az, amikor teljes szívvel ráhagyatkozunk, mert a mi erőnk véges, és valójában nem is tehetünk mást. Szétporlad körülöttünk minden, amit addig stabilnak hittünk, hogy tisztán lássuk, mi az, ami sziklaszilárdan képes megtartani minket: Isten kegyelme és szabadítása.
Ez az újra és újra megtapasztalt szabadulás segíti az Isten iránti bizalom és kötődés kialakulását életünkben mint a legelső és legfontosabb kötődést.
Ez a tapasztalat már az Ószövetség népében is erősen élt. Évezredes viszontagságok, veszélyek és vándorlások közepette időről időre átélték Isten szabadítását. Ilyenkor emlékoszlopokat állítottak, bizonyságul és kapaszkodóul önmaguknak és utódaiknak: Eben-Háézer, ahogy Sámuel nevezte, azaz "mindeddig megsegített az Úr".
A Krisztusban hívő mai embernek is bőven vannak ilyen emlékoszlopai. Annak jut legtöbb Krisztus szenvedéseiből, aki Krisztushoz hasonló körülmények között vállalja küzdelmeit. Tekintsünk vissza és keressük meg személyes életünk emlékköveit! Rá fogunk döbbenni, hogy Isten valóban számtalanszor megszabadított, és kételkedés nélkül bízzunk benne: ezután is meg fog tartani. Hiszen a legstabilabb emlékoszlop Jézus Krisztus keresztje. Tökéletes áldozata a halálból is megment. Építsünk bátran rá, ne csak a földi, hanem a mennyei élet távlatában is, hiszen mindeddig megszabadított és ezután is megszabadít.
Az apostol a rászakadt nagy veszedelemben már-már lemondott életéről. Amikor a levélírás közben visszatekint, rájön arra, hogy azért volt szükség erre az erőn felüli megterhelésre, hogy megtanulja: nem önmagában kell bíznia.
Isten időről időre minket is kihív jól megépített erődítményeinkből: stabilnak hitt emberi kapcsolatainkból, anyagi biztonságunkból, hogy találkozhasson velünk. Hogy megtapasztaljuk, milyen az, amikor teljes szívvel ráhagyatkozunk, mert a mi erőnk véges, és valójában nem is tehetünk mást. Szétporlad körülöttünk minden, amit addig stabilnak hittünk, hogy tisztán lássuk, mi az, ami sziklaszilárdan képes megtartani minket: Isten kegyelme és szabadítása.
Ez az újra és újra megtapasztalt szabadulás segíti az Isten iránti bizalom és kötődés kialakulását életünkben mint a legelső és legfontosabb kötődést.
Ez a tapasztalat már az Ószövetség népében is erősen élt. Évezredes viszontagságok, veszélyek és vándorlások közepette időről időre átélték Isten szabadítását. Ilyenkor emlékoszlopokat állítottak, bizonyságul és kapaszkodóul önmaguknak és utódaiknak: Eben-Háézer, ahogy Sámuel nevezte, azaz "mindeddig megsegített az Úr".
A Krisztusban hívő mai embernek is bőven vannak ilyen emlékoszlopai. Annak jut legtöbb Krisztus szenvedéseiből, aki Krisztushoz hasonló körülmények között vállalja küzdelmeit. Tekintsünk vissza és keressük meg személyes életünk emlékköveit! Rá fogunk döbbenni, hogy Isten valóban számtalanszor megszabadított, és kételkedés nélkül bízzunk benne: ezután is meg fog tartani. Hiszen a legstabilabb emlékoszlop Jézus Krisztus keresztje. Tökéletes áldozata a halálból is megment. Építsünk bátran rá, ne csak a földi, hanem a mennyei élet távlatában is, hiszen mindeddig megszabadított és ezután is megszabadít.
Forrás
Lelki útravaló a mai napra
Lelki útravaló a mai napra
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése